Florence - A tökéletlen hang

Forrás: IMDb

Szóval van ez a kedves, kissé (zene)bolond idős hölgy, Florence Foster Jenkins, akit énekesnői sikerről szóló álommal és ehhez cseppet sem alkalmas hanggal áldott meg az ég. Az ő életének egy szeletkéjét követhetjük nyomon ebben a filmben, és uramatyám, hogy mennyit lehet nevetni közben! Egy kis teremben néztük a Művészben, de az a kis terem tele volt, és szakadt a nép a röhögéstől, szóval ha cirka két órányi felhőtlen szórakozásra vágysz, ez például jó választás lehet. Akad benne dráma is, de a hangsúly nem azon van.
Amúgy érdekes módon nekem nem a két fő-fő sztár, vagyis Meryl Streep és Hugh Grant játéka tetszett a legjobban, hanem Simon Helbergé. Eddig azt se tudtam, hogy a világon van*, de mostantól asszem figyelni fogok rá. Az a liftes rész! Hazafelé a buszon eszembe jutott, és hát nagyon kellett vigyorognom :)
A díszlet és a kosztümök pedig egészen egyszerűen: gyönyörűek.
Egy kérdésem van csak: mi a bánat van a késekkel? A bőrtáska rejtélye megoldódik, ez nem. Éppen van rá saját magyarázatom, de nem bántam volna, ha a film is megadja rá a választ.
Igazság szerint egyetlen szívfájdalmam van csak, hogy szinkronos volt, bár a baromi fejfájásommal most annyira nem vágytam feliratot olvasni.
Erősen ajánlott darab.

*Nem, nem nézem az Agymenőket, csak most láttam IMDb-n, hogy abban szerepel.

Eredeti cím: Florence Foster Jenkins
Bemutató: 2016. Most adják a mozik, szaladj!
Rendező: Stephen Frears
Szereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helbert, Rebecca Ferguson

Második nekifutás

Valamivel több mint két éve már, hogy abbahagytam a blogolást. Illetve dehogyis, bocsánat, az egyik blog, amit a verseknek szenteltem, élő maradt. Többé-kevésbé. Szóval abbahagytam, mert úgy éreztem se időm, se energiám nincs már rá, plusz időnként úgy éreztem kiforgatják a szavaimat, azt meg nagyon nem szeretem.
A helyzet lényegében változatlan, időm továbbra sincs túl sok - sőt, azóta van munkám, a város túlsó végén, így a szabadidőm jó része utazgatással telik. Energia... a nap végére abból se marad sok. A leírt, vagy akár kimondott szavak kiforgatását, vagy kedvesebben szólva: újraértelmezését elkerülni pedig gyakorlatilag lehetetlen.
Amiért mégis újfent kezembe ragadtam a virtuális tollat, az nem más mint... a kevés szabadidő. Logikátlanul hangzik, igaz? Csakhogy úgy áll a dolog, hogy egyik hétvégétől a másikig vonszolom át magam a napokon, és úgy érzem a napok/hetek/hónapok homokszemekként csúsznak ki a kezeim közül. Szeretném, ha lenne valami nyoma, hogy igenis volt időm olvasni, moziba járni, akármi. És szeretném, ha lenne egy hely, ahol felfrissíthetem a memóriámat, mikor heroikus küzdelmet folytatok egy halovány emlékfoszlány felszínre hozataláért, ami több annál mint hogy "hát... azt már nem tudom, miről szólt, de tetszett... asszem".
Mindenről és bármiről írok majd, ami érdekel, és amit szívesen a publikum orrára kötök, ha úgy hozza úrikisasszonyi kedvem. Hogy meddig bírom szuflával, az majd kiderül. Tart, ameddig tart.

U.i. Ami a névválasztást illeti: töredelmesen bevallom, elsőre nem így nézett ki... Elkezdtem ide írni, hogy hát kipróbáltam minden értelmes variációt, ami eszembe jutott, és az volt az első, amit még nem foglaltak le, és hogy keresgéljen tovább a harapós nyúl... Isteni szikra, az sercegett-pattogott akkor e helyt.