Jane Austen: Meggyőző érvek

Forrás: Moly

Ahogy mondani szokás: ha már lúd, legyen kövér! Írok hát még egy bejegyzést, egy másik nem-először-olvasott könyvről. Ami azt illeti, úgy tippelem legalább négyszer olvastam már. Egyik kedvenc könyvem, magától Jane Austen-tól pedig az abszolút kedvenc, egy orrhosszal beelőzve a Büszkeség és balítéletet.

Ez az a könyv, amiben megvan minden, ami lelkem malacrózsaszín felének jóllakatásához kell: egy csendes, kedves, gyakorlatilag fél pillanat alatt megszerethető hősnő és egy - néha kissé morcos, de alapvetően - kedves, magabiztos hős, aki ugyan korántsem hibátlan, de hibái megbocsáthatók.

A hősnő Anne Elliot, egy főnemesi család sarja - amely családban azonban anyja halála óta sajnos nem teng túl a józan ész, így a rang mellé ingatag anyagi helyzet társul, amit a baroneti lak bérbe adásával, és a família Bath-ba költöztetésével kívánnak orvosolni. A rangkóros, hiú apa és hasonló bájos tulajdonságokkal bíró legidősebb lánya, Elizabeth rögtön át is teszik székhelyüket a fürdővárosba, míg Anne kénytelen egy kis kitérőt tenni: hipochonder testvérét, Mary-t ápolja egy szomszédos faluban. A sors szeszélye folytán Ellioték bérlője pedig nem más lesz, mint Anne korábban elhagyott jegyesének nővére és annak férje - és természetesen a korábbi szerelmes, Wentworth kapitány se várat sokáig magára...

Konkrétan nem tudom megunni a könyvet, nem azért, mert ez a világ legegyedibb története - nem az. Viszont akárhányszor olvasom, mindig felfedezek benne valami újat - a szereplők jelleme mind egy szálig tökéletesen ki van dolgozva. Anne lelkének minden apró rezdülése ott van a lapokon, de a Kapitány karakterében is egyre újabb árnyalatokat fedezek fel, ahogy Mr. Elliot-ban és a többiekben is. Ez az, ami minden alkalommal lebilincsel, Anne és Wentworth kölcsönös bizonytalansága, megbántottsága és megbánása, az apa és a nővér félelmetes kivagyisága és önzése, a tyúkeszű Mary és a szórakozott Charles össze nem illése és szétválaszthatatlansága és így tovább... No és persze az sem ront a helyzeten, hogy a nyolc külön töltött évet is átvészelő szerelem újraéledése áll a történet középpontjában - hát kell ennél romantikusabb?

Hibát csak egyet tudok megemlíteni: van egy megjegyzés a könyvben, ami bántóan kirí a történetből - egy személyről, aki nyilvánvaló okokból meg sem jelenik a regényben, lényegében kijelenti, hogy jól tette hogy meghalt és nem okoz tovább gondot a családjának. Biztos vagyok benne, hogy Austen ezt is ironikusnak szánta, mert soha máshol nem tapasztaltam nála ilyen nyerseséget, de valahol félresiklott a dolog - ferde mosoly helyett pofon lett a vége. Minden alkalommal kilök egy percre a történetből, és nem győzök csodálkozni rajta.

Ezt leszámítva viszont - nekem legalábbis - tökéletes, igazi old school romantika, társadalomkritikával, humorral fűszerezve, pont ahogy szeretem.

Eredeti cím: Persuasion
Kiadás: Európa, 1980
Fordító: Róna Ilona

Walter Scott: Rob Roy

Forrás: Moly

Mikor ezt a blogot megkreáltam, úgy terveztem hogy nem írok majd olyan könyvekről, amiket már korábban is olvastam x alkalommal. Hülye szabály, de szerencsére saját, így hát a világon semmiféle következménnyel nem jár a megszegése.

Meg nem tudnám mondani, hány éve olvastam először ezt a könyvet - talán öt... Mindegy, a lényeg az, hogy teljesen oda voltam tőle: még a régi felhasználónevemmel írtam egy rajongó értékelést róla a molyra, bepakoltam kedvencek közé és elég rendesen be voltam sózva, hogy végre legyen egy saját példányom is belőle. Aztán telt-múlt az idő, emlékeimet belepte a feledés vastag pora, olvastam pár kevéssé lelkes értékelést, a molyon se alakult valami fényesen a "százaléka" (most 80, de volt már kevesebb is) - és elkezdtem azon gondolkodni, hogy az én készülékemben volt-e a hiba? Ennek hála pedig féltem az újraolvasásától - mert mi van, ha másodszor már nem lesz akkora élmény és csak lerombolom vele a szívem mélyén őrizgetett rajongásom a történet iránt?

Persze nem hagyott nekem békét, csábítón kacsingatott felém a polcról, míg aztán nemrég engedtem a kísértésnek, és beleolvastam az első fejezetbe. Ennyi kellett. Az elején van egy hosszas bevezető rész, Rob Roy családjáról - nos ezt én se találom valami izgalmasnak, de maga a regény, az maradt a kedvencek közt, és egy kicsit még mélyebbre eregette a gyökereit. No meg rájöttem arra is, hogy valószínűleg senki készülékében nincs hiba, csak egyszerűen Scott sem való mindenkinek. Azt hiszem a Rob Roy a maga idejében egy fordulatos, izgalmas kalandregénynek számíthatott, de mai mércével vontatott lehet azoknak, akik nem szeretnének, vagy nem tudnak lelassulni hozzá. Míg olvastam, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha egy kedves öreg úr meséjét hallgatnám - egy ősrégi karosszékben ülve, réveteg mosollyal, gyakran el-elkalandozva meséli ifjúkori csetlés-botlásait, a kalandos részeknél lelkesen csillogó szemmel, de mindvégig szép ráérősen. Nekem ez bejön, boldogan kuporodtam a karosszék előtti puffra és ábrándos szemmel figyeltem a szavait - nyilván nem mindenki érez így, én mindenesetre piszok szerencsésnek tartom magam :)

Hogy a történetről is szóljak pár szót: főhősünk Francis Osbaldistone, egy jómódú londoni kereskedő fia, aki irodalmi terveket szövöget és elutasítja apja kérését, hogy ő vigye tovább az üzletét. Az apa ezen felbőszülve egyfajta cserét agyal ki: Francis egyik unokaöccsét kívánja maga mellé venni tanoncnak, a fiát pedig felküldi a skót határ közelében fekvő családi kastélyba, ami most a testvére birtoka. Az ifjú némi sértettséggel szívében felköltözik hát a barbár északra, és itt megismerkedik rokonaival, valamint Diana Vernonnal, a tűzrőlpattant, gyönyörű fiatal lánnyal, aki szülei elvesztése után náluk lelt menedékre. (Itt jegyezném meg, továbbra is azt tartom, hogy ő az egyik legbelevalóbb női karakter az irodalomban.) Francis és Diana hamar összebarátkoznak, de a hölgy viselkedése és megjegyzései sötét titkokat sejtetnek - a fiatalember pedig természetesen ég a vágytól, hogy a segítségére lehessen. Aztán úgy alakul, hogy valaki másnak kell mentőövet dobnia.

Ahogy említettem, igazi romantikus kalandregény ez: sötét gazemberek, titkos átjárók, hegyi haramiák, katonai összecsapás és minden, mi szem-szájnak ingere. És mindez finom humorral, a részletek fölött néha kicsit hosszasabban időzve, de - számomra - letehetetlenül előadva. Én továbbra is csak ajánlani tudom, de csak azoknak, akikben megvan a készség és a türelem az ilyen lassú tempójú szövegek élvezetére.

Kiadás: Európa, 1987
Fordító: Szinnai Tivadar, Katona Ágnes

Hatalmas kis hazugságok

Forrás: IMDb

Erre a sorozatra még akkor figyeltem fel, mikor az HBO először reklámozni kezdte. Az más kérdés, hogy egészen addig, míg el nem kezdtem nézni, meg voltam győződve róla, hogy ez is ugyanúgy egy ezer részes "rendes" sorozat lesz, mint egy True Blood teszem azt. De nem, egy hét részes minisorozatról beszélünk, és a csatorna elég jó az ilyenekben, mindig tűkön ülve várom hogy melyik könyvre esik legközelebb a választásuk.

Ezúttal egy olyan regény adaptálására vállalkoztak, ami egy csapat kisvárosi anyukát állít a középpontjába - meg egy gyilkosságot. Három nőt szoktak emlegetni, de én ezt kibővíteném ötre. Ott van először is Madeline (Reese Witherspoon), a mások életébe folyton belekotnyeleskedő, a sajátját rendbe tenni nem tudó, harcias nő. Az ő legjobb barátnője Celeste (Nicole Kidman), a látszólag tökéletes családi boldogságban élő, visszavonult ügyvéd. Velük barátkozik össze Jane (Shailene Woodley), aki új a városban - a múltjában történt eseményeket feldolgozni képtelen, zaklatott fiatal anyát ismerhetünk meg benne. No és akkor ott van még kiegészítésnek Bonnie (Zoë Kravitz), Madeline volt férjének új választottja, illetve Renata (Laura Dern), az enyhén hisztis karrierista tigrismama.

Azt mindjárt az első rész elején megtudjuk, hogy valakit megölhettek, és valószínűleg van egy sérült is - a kezdő képsoroknál ugyanis nagyon liheg valaki, akit próbálnak megnyugtatni és a hulláról is ejtenek egy-két nem túl biztató szót. Rendőrségi kihallgatásokról láthatunk snitteket, de egészen az utolsó részig halvány lilás árnyalatban játszó gőzünk sincs róla, hogy ki(k) az áldozat(ok). Nekem legalábbis dunsztom nem volt róla, csak erősen drukkoltam, hogy ne ... legyen az, az nagyon bántotta volna az igazságérzetemet. Arról nem beszélve, hogy néhány rész után meg tudtam volna adni a saját jelöltemet, akinek a hiányát cseppet se fájlaltam volna.

A sorozat teljes hosszán végigfutó, mamák közt kibontakozó cicaharc kiváltója egy iskolai incidens. Mind az öt nő éppen most íratja be az első osztályba a gyerekét - és mindjárt első nap valaki bántja Renata kislányát. A csöppséget pedig megkérik, hogy mutassa meg ki volt - és ő rá is mutat egyikükre. No, itt aztán elszabadulnak az indulatok, bár az intés bizonytalan volt, és a gyanúsított elszántan tagad - az is sokára derül ám ki, valóban ő volt-e :) Közben pedig bepillantást nyerhetünk valamennyi fontosabb szereplő hétköznapjaiba, lesz kinek drukkolni, lesz kit utálni, ugyanakkor a fájdalmasan egysíkú karakterek hiányoznak a képből (na jó, talán Renata egy picikét az) - mindenkinek megismerhetjük a jó és a rossz oldalát is.

Bevallom én eleinte nagyon zavarosnak éreztem az egészet - de ez nyilván szándékos volt, így még nehezebb volt rájönni a titkok nyitjára. Oda-vissza ugrálunk a kihallgatások és a múltbéli jelenetek közt, Jane még a költözése előtti időkre is visszaemlékszik néha, szóval kicsit olyan mintha beülnél egy turmixgépbe, aztán hadd szóljon...! Azt mindenképp a sorozat javára írnám, hogy semmit nem tudtam biztosra, maximum halovány megérzéseim, sejtéseim voltak. És hát na, viszonylag ritkán látok olyan filmet, aminek ne tudnám megjósolni a végét, ha csak félig-meddig is. Szóval ha eleinte csak kapkodod a fejed, és legszívesebben feladnád, mondván hogy tiszta katyvasz az egész - tarts ki, a végén mindenre fény derül. Ami pedig a színészeket illeti - hát, itt azt hiszem nincs szükség hosszas elemezgetésre, a stáblista magáért beszél. Csak ajánlani tudom.

Eredeti cím: Big Little Lies
Rendező: Jean-Marc Vallée
Bemutató: 2017
Szereplők: Reese Witherspoon, Nicole Kidman, Shailene Woodley, Zoë Kravitz, Laura Dern, Alexander Skarsgård, Adam Scott, James Tupper, Jeffrey Nordling

Ez csak a világ vége

Forrás: IMDb

Ezt a filmet még februárban, a névnapomon láttam. És tudjátok, mi a borzasztó? Hogy ha előző hétvégén nem veszem meg rá előre a jegyet, nem megyek el megnézni. Ritka ronda, szottyos volt az idő, semmi kedvem nem volt kimozdulni, de sajnáltam volna a kidobott pénzt...

Mintha valahol szóba került volna már: szeretem a biliborogatós családi drámákat. Amikben egy hétköznapi esemény hatására kitörnek végre a régóta elfojtott érzelmek, és egymás torkának esnek a rokonok. És ez egy elég jól sikerült darab ebben a kategóriában. Emlékszem, alig kezdődött el a film, de olyan kellemetlenül éreztem magam a bőrömben az egyre fokozódó feszültségtől, hogy kis híján kirohantam a teremből - de szerencsére ellenálltam a kísértésnek és beértem némi fészkelődéssel :)

Az alaptörténet röviden így fest: Louis sok évnyi távollét után hazalátogat, hogy bevallja a családjának: halálos beteg. A húga olyan fiatal volt, mikor lelépett, hogy gyakorlatilag semmit nem tud róla, a bátyjából pedig süt az elfojtott indulat - a látogatás minden csak nem kellemes, nehéz belőni, mikor jön el a megfelelő pillanat a vallomásra - ha eljön egyáltalán. Senki nem tud úgy bántani, mint egy szülő vagy testvér - és apám, ezek aztán tépik egymást rendesen...

A szereplőgárda pazar, nekem Vincent Cassel és Marion Cotillard alakítása tetszett legjobban. Cassel Antoine-ja megfejthetetlen maradt számomra: valóban ő lenne a két lábon járó agresszió, vagy csak az öccse felbukkanása kergette a felszínre a csalódást, a távolmaradása miatti dühöt? A féltékenységet, amiért volt mersze elmenni és az álmainak élni, a sértettséget, amiért felé se nézett mostanáig... Cotillard-nak pedig gondolatban odaítéltem az összes létező szakmai díjat, annak ellenére hogy továbbra se kedvelem :D (Könyörgöm, ha megnézed, eredeti nyelven tedd - és figyeld, mennyi érzelmet képes mutatni a hangjával.) Catherine a félénk, kicsit talán butácska háziasszony, aki hiába próbálja megfékezni egyre erőszakosabb férjét, folyton hebeg-habog zavarában - ugyanakkor ha kritika éri az urát a sarkára áll, és megmutatja hogy ő is képes tőrrel csiklandozni a másik szívét. Öröm volt nézni a játékukat, még úgy is, hogy valóban egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy haladt előre a történet. Okvetlen újra kell majd néznem. Egyszer. Valamikor.

Eredeti cím: Juste la fin du monde
Bemutató: 2016
Rendező: Xavier Dolan
Szereplők: Gaspard Ulliel, Nathalie Baye, Vincent Cassel, Marion Cotillard, Léa Seydoux

Kelly Oram: Kockakommandó sorozat

Nem, nem ezen a címen fut nálunk a sorozat, de azt nem vagyok hajlandó kiírni ide. Ahogy a magyar címeket sem. Sztrájkolok!

Képek forrása: Moly

Először elmesélem, hogy került egyáltalán képbe nálam az első rész. Szerettem volna egy ifjúsági regényt, ami kielégíti a következő kívánságaimat:
- nem szerepel benne egyetlen rohadt természetfeletti lény sem
- lehetőleg senki nem hal meg benne, még csak nem is haldoklik (kisállat se, még a szoba sarkába állított kaktusz se)
- a világot se akarja megmenteni senki, főleg nem egy tizenhat éves, tízoldalanként hisztiző tinédzser
- nem ragadnak a lapok a mérhetetlen mennyiségű sziruptól
- és még vicces is.
Ezenkívül még örültem volna annak is, ha háromszögek csak a matek háziban fordulnak elő, a szerelmi életben nem, de tartok tőle hogy ilyen könyv nincs a piacon :P

Szóval hétköznapi ifjak apró-cseprő gondjairól szerettem volna olvasni. Olyasmit kerestem könyvben, mint amit a Flipped adott filmen. (Igen, tudom hogy magyarul is megjelent az alapjául szolgáló regény, majd egyszer az is sorra kerül.) És Kelly Oram egész jól összehozta ezt nekem. Oké, az én receptemben csak egy csésze cukor szerepelt, ő meg lelkesen egy egész kannával borított bele, de komolyan, ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Tulajdonképpen mindkét könyv egy-egy félresikerült szerelmi háromszög (hát mit vártál, szívem?! :D) köré építkezik. Az első részben a gyerekkori barátjába reménytelenül belehabarodott Avery próbál kilábalni a viszonzatlan érzelmek mocsarából fent említett srác bátyjának segítségével, a másodikban pedig legjobb barátnőjét, Libbyt kell kigyógyítani egy tahó iránt érzett őőőrült szenvedélyből - a titokban utána epekedő harmadik közreműködésével. Ühüm, igen, nem egy nagy durranás, de hál'égnek az írónő egészen jó humorérzékkel van megáldva, és sikerült olyan témákat is előrángatni a pincéből, amikről nem árt beszélni. Gondolok itt a jó tanuló/plázacica típusú előítéletekre, a túlsúlyos tinik piszkálására, alkoholproblémával küzdő szülőkre, pánikbetegségre, iskolából kimaradásra... Szóval a vadrózsaszín, szivárványszínű cukorrózsákkal és marcipánmacskákkal gazdagon díszített torta kérge alatt savankás citromkrém lapul, igen. Nekem ízlett, és őszintén reménykedem a folytatásban.

Eredeti cím: The Avery Shaw Experiment / The Libby Garrett Intervention (hogy lehetett így fordítani ezeket a címeket, hogy?!?!)
Kiadás: Móra, 2014 és 2016
Fordító: Vándor Judit, illetve Dudik Annamária Éva

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Forrás: Moly

Minden a Felhőatlasszal kezdődött. De komolyan. Korábban a legcsekélyebb érdeklődést sem sikerült kicsiholnom magamból Szolzsenyicin iránt, aztán megnéztem ezt a filmet, amiben valami tetszetőset idéznek tőle, és akkor rögtön el is döntöttem, hogy olvasok tőle valamit. Aztán ezt természetesen elfelejtettem. Aztán elolvastam a könyvet is, megint eszembe jutott, hogy hah! - kéne már szerezni valamit ettől a híres-neves orosztól. Majd ismét a feledés légmentesen záródó burája borult reá. Hogy lépjek is valamit, ahhoz annyi kellett, hogy... másodszor is megnézzem a filmet :D

Egy számomra is rejtélyes oknál fogva ha klasszikus orosz irodalomról van szó - és itt most tök mindegy, hogy azt a klasszikust melyik évszázad termelte ki - mindig letarolják gyönge lelkemet az előítéletek: hogy nehezen olvasható lesz, meg száraz, meg élvezhetetlen és egy büdös szót se fogok érteni belőle. (Titkon a csodás Nemzeti Tantervünket okolom ezért, ugyanis lényegében kizárólag az orosz kötelezőket voltam képtelen anno elolvasni, minden máson végigküzdöttem magam.) Aztán nagy félve nekifutok, és... és három nap alatt lazán elolvasok egy rákos betegekről szóló, kábé hatszáz oldalas orosz regényt. És még élvezem is. Hoppá!

Szolzsenyicin esetében egyébként - megint csak valami buta előítélet okán - különösen féltem a Lila Köd Jelenségtől. A nagy orosz író, aki megjárta a Gulagot is, satöbbi, hát biztos olyan filozófiai magaslatokba röppen, hogy képtelen leszek követni - mondjuk, míg ő felsőbb szférákban kering egy orosz hírműsorokat sugárzó műhold hátán, addig én egy vacak kis trambulinon ugrálva próbálok úgy tenni, mint aki együtt tud repülni vele. No nem, nyájas olvasó, ilyesmitől tartanod felesleges. Meglepően gördülékeny a szöveg, és nem nyomja agyon a filozofálgatás sem.

A történetnek két főbb szereplője van, egyikük, Ruszanov a kommunizmus lelkes híve és egyben állam bácsi egyik buzgó alkalmazottja, az ő megérkezése nyitja a regényt; illetve Kosztoglotov, a morgós száműzött, aki csak a ráknak "köszönhetően" került vissza a kezelés idejére egy civilizáltabb vidékre. De feltűnnek még seftelők, diákok és persze az őket kezelő orvosok és nővérkék sem maradnak ki a sorból. Színes a paletta, és remek a jellemábrázolás, még olyasmiről is beszélhetünk, hogyaszongya: karakterfejlődés. Kosztoglotovért pedig még izgultam is kicsit a végén, pedig időnként kifejezetten nagy parasztként viselkedik. Na, amúgy a vége az nem úgy alakult, ahogy vártam - de tökéletes lezárás, úgy hiszem. Szóval ha egy nem túl napsugaras-vidám, de olvasmányos könyvet keresgélsz, ez jó választás lehet.

Eredeti cím: Раковый корпус
Kiadás: Európa, 2015
Fordító: Szabó Mária

Márciusi zárás

Két havi összesítős poszt egymás után, s közte semmi. Jó lesz odafigyelnem, nehogy ez a rengeteg munka s törődés, mit a blogra fordítok, megártson :)
Node! Úgy fest lassacskán kezdek kikászálódni a korábban említett írási-olvasási válsághelyzetből, úgyhogy még akármi is lehet. Például előfordulhat hogy írok pár bejegyzést, a változatosság kedvéért.

Szóval március. Először is megemlíteném, hogy március elején nekem még karácsony volt. Középiskolai barátnőimmel csak ekkorra sikerült összehozni a találkozót - általában el szokott csúszni valamennyire, de azért ez simán rekord :D De vicces volt ez így, és még könyvet is kaptam. És ha már itt tartunk:

Ímhol a havi beszerzések. A Paladin-prófécia volt az a bizonyos karácsonyi ajándék. A másik tavalyról hozott könyv a Corelli kapitány mandolinja - ezt még decemberben átvette egyik barátnőm (molyos vétel), csak hát ugye most sikerült összefutni. Hónap elején nagy akciózás volt a Geopennél, úgyhogy beszereztem néhány könyvet tőlük is: a Kurblimadár krónikája jelen pillanatban a kedvenc Murakamim abból a - talán - ötből, amit az írótól olvastam. Csak erős gyomrúaknak ajánlom, lehet egyesek szerint spoilernek számít de szerintem azért jobb tudni: elevenen megnyúznak benne egy embert. Az még nekem is sok(k) volt picinyt. A Sötétedés után-nak igen ígéretes a fülszövege, a Bamarre hercegnői pedig jófajta ifjúsági fantasynak tűnik - az Elátkozott Ellát annak idején szerettem, bízom benne hogy az írónő ezen története sem okoz majd csalódást. A Kísértetház pedig lényegében Amadea húgom hibája, annak idején olyan szépeket írt róla, hogy úgy gondoltam ideje sorra keríteni őt is. Aztán a Líra is akciózott egyet, ennek köszönhetően büszkélkedhetek saját példánnyal a Katalin utcából, Lilából és A Végtelen-fjord prófétáiból, és 'ha már úgyis erre járok'-alapon beszereztem végre az Egyszerű történet vessző száz oldal második részét is, a Márk-változatot. Ezt sikerült olyan jól időzíteni, hogy pont aznap reggel kaptam meg a Kultúra utalványomat, amely nap délutánján átvettem a rendelést, úgyhogy még csak nem is terhelte meg nagyon a lelkiismeretemet e kis habzsidőzsi. És a legcsudálatosabb drágaszág: végre, végre! van saját példányom A Gyűrűk Urából, ráadásul éppen pont az az alig beszerezhető, illusztrált díszkiadás, ami szívem vágya volt. Köszönöm itt is a drága molynak, ki elfogadható áron adta át nekem ezt a szépséget! :)

A kiolvasott könyvek száma ezúttal sem egetrengető, de a hónap első felében még javában ama sokat emlegetett válság mocsarában dagonyáztam, úgyhogy semmi meglepő nincs benne. Az első befejezett könyv a Meggyőző érvek volt - kedvenc Jane Austenom, a jó ég tudja, hányszor olvastam már, de változatlanul igen kedves a szívemnek. Aztán folytattam Isaac Asimov Robot sorozatát, ezúttal a harmadik rész került sorra, A Hajnal bolygó robotjai. Sajnos ettől most nem igazán ájultam halomra, de bízom benne hogy a befejező rész kárpótol a csöppet kesernyés szájízért, mellyel ezt a részt visszapakoltam a polcra. Hónap végére belendültem, egy szuszra befaltam Kelly Oram ifjúsági regényét, a The Libby Garrett Intevention-t. Nem, nem angolul olvastam, de senki nem kényszeríthet rá hogy azt a minősíthetetlenül szar magyar címet kiírjam ide. Miután azzal végeztem törlesztettem egy régi adósságot is, kiolvastam végre A bogyósgyümölcskertész fiát Háy Jánostól. Tetszett, felismerni véltem benne a magyar rögvalóság darabkáit. Aztán egy újabb régi kedvencet vettem elő, de ezt már csak áprilisban (kis szerencsével még ma:) fogom befejezni: jelen pillanatban a Rob Roy-t olvasom újra, és hát na, egyelőre nem tervezem hogy kihúzom a favoritok listájáról ;)

Ezúttal filmes téren se művelődtem sokat, először a Jégvihar-t néztem meg, ami a '70-es évek kisvárosi Amerikájában játszódik, a történet két család összefonódott sorsa és egy biliborogatós Hálaadás körül kering. Aztán Llewyn Davis világába nyertem bepillantást, aki remek zenész és orbitális seggfej - érdekes és bosszantó keverék ügyesen tálalva. Közel sem láttam még mindent, ami a Coen fiúk keze alól került ki, de eddig ez áll legközelebb a szívemhez. Valamikor a hónap vége felé megint szükségem volt valami borzasztó limonádéra (én nem tudom egyébként miért igénylem néha a kifejezetten szar filmeket/könyveket, bár ahogy Timi mondja: az immunrendszernek is kell a kosz). Az első választás, aminek már a címére se emlékszem hál'égnek, az annyira rossz volt, hogy még ilyen állapotban se bírtam belőle többet cirka tizenöt percnél, de utána csak lecsúszott ez. Maradjunk annyiban, hogy ezt végignéztem, több szót ne pazaroljunk rá. És végül sorra került A szégyentelen is. Régen tervbe volt már véve, és örülök hogy végre meg tudtam nézni. Nagyon jó film, Fassbender meg olyat alakít benne, hogy azóta is a tovagurult államat keresem.

És a discogs-os listám alapján zenei téren voltam még a legaktívabb - hét albummal ismerkedtem meg. Először is rátaláltam egy lengyel prog rock finomságra, a Lunatic Soul-ra. És mindjárt meg is hallgattam mind a négy albumot - szerintem a második, a Lunatic Soul II a legjobb, kezdésnek ezt ajánlanám az esetleges érdeklődőknek. A következő lépés az volt, hogy a frontember révén eljutottam a Riverside nevű formációhoz, és tőlük is meghallgattam - egyelőre - egy lemezt, jó kislány módjára a legelsőt. Köszönöm, kérek még!-kategóriás darab, már gyúrok a második randira. Aztán átváltottam görög metálra, és a korábban megkedvelt Planet of Zeus tavalyi, Loyal To The Pack című lemezét kerítettem sorra. Ez most annyira nem jött be, de azért felírtam magamnak pár dalcímet, ami kedvemre való volt. Az utolsó próbálkozás egy Earthside darab volt, az A Dream in Static. Na, ez szerintem ennyiben marad, a listámra írt megjegyzés alapján nem volt rossz, csak nem voltam kibékülve az énekes hangjával - márpedig az baj. Segond, rengeteg egyéb, felfedezésre váró zene van még a világon :)

Izgalmatos felsorolásomnak ím végére értem, már csak az van hátra, hogy kellemetes áprilist kívánjak kitartó olvasóimnak :)