Oldalak

2017. április 29., szombat

Walter Scott: Rob Roy

Forrás: Moly
Mikor ezt a blogot megkreáltam, úgy terveztem hogy nem írok majd olyan könyvekről, amiket már korábban is olvastam x alkalommal. Hülye szabály, de szerencsére saját, így hát a világon semmiféle következménnyel nem jár a megszegése.

Meg nem tudnám mondani, hány éve olvastam először ezt a könyvet - talán öt... Mindegy, a lényeg az, hogy teljesen oda voltam tőle: még a régi felhasználónevemmel írtam egy rajongó értékelést róla a molyra, bepakoltam kedvencek közé és elég rendesen be voltam sózva, hogy végre legyen egy saját példányom is belőle. Aztán telt-múlt az idő, emlékeimet belepte a feledés vastag pora, olvastam pár kevéssé lelkes értékelést, a molyon se alakult valami fényesen a "százaléka" (most 80, de volt már kevesebb is) - és elkezdtem azon gondolkodni, hogy az én készülékemben volt-e a hiba? Ennek hála pedig féltem az újraolvasásától - mert mi van, ha másodszor már nem lesz akkora élmény és csak lerombolom vele a szívem mélyén őrizgetett rajongásom a történet iránt?

Persze nem hagyott nekem békét, csábítón kacsingatott felém a polcról, míg aztán nemrég engedtem a kísértésnek, és beleolvastam az első fejezetbe. Ennyi kellett. Az elején van egy hosszas bevezető rész, Rob Roy családjáról - nos ezt én se találom valami izgalmasnak, de maga a regény, az maradt a kedvencek közt, és egy kicsit még mélyebbre eregette a gyökereit. No meg rájöttem arra is, hogy valószínűleg senki készülékében nincs hiba, csak egyszerűen Scott sem való mindenkinek. Azt hiszem a Rob Roy a maga idejében egy fordulatos, izgalmas kalandregénynek számíthatott, de mai mércével vontatott lehet azoknak, akik nem szeretnének, vagy nem tudnak lelassulni hozzá. Míg olvastam, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha egy kedves öreg úr meséjét hallgatnám - egy ősrégi karosszékben ülve, réveteg mosollyal, gyakran el-elkalandozva meséli ifjúkori csetlés-botlásait, a kalandos részeknél lelkesen csillogó szemmel, de mindvégig szép ráérősen. Nekem ez bejön, boldogan kuporodtam a karosszék előtti puffra és ábrándos szemmel figyeltem a szavait - nyilván nem mindenki érez így, én mindenesetre piszok szerencsésnek tartom magam :)

Hogy a történetről is szóljak pár szót: főhősünk Francis Osbaldistone, egy jómódú londoni kereskedő fia, aki irodalmi terveket szövöget és elutasítja apja kérését, hogy ő vigye tovább az üzletét. Az apa ezen felbőszülve egyfajta cserét agyal ki: Francis egyik unokaöccsét kívánja maga mellé venni tanoncnak, a fiát pedig felküldi a skót határ közelében fekvő családi kastélyba, ami most a testvére birtoka. Az ifjú némi sértettséggel szívében felköltözik hát a barbár északra, és itt megismerkedik rokonaival, valamint Diana Vernonnal, a tűzrőlpattant, gyönyörű fiatal lánnyal, aki szülei elvesztése után náluk lelt menedékre. (Itt jegyezném meg, továbbra is azt tartom, hogy ő az egyik legbelevalóbb női karakter az irodalomban.) Francis és Diana hamar összebarátkoznak, de a hölgy viselkedése és megjegyzései sötét titkokat sejtetnek - a fiatalember pedig természetesen ég a vágytól, hogy a segítségére lehessen. Aztán úgy alakul, hogy valaki másnak kell mentőövet dobnia.

Ahogy említettem, igazi romantikus kalandregény ez: sötét gazemberek, titkos átjárók, hegyi haramiák, katonai összecsapás és minden, mi szem-szájnak ingere. És mindez finom humorral, a részletek fölött néha kicsit hosszasabban időzve, de - számomra - letehetetlenül előadva. Én továbbra is csak ajánlani tudom, de csak azoknak, akikben megvan a készség és a türelem az ilyen lassú tempójú szövegek élvezetére.

Kiadás: Európa, 1987
Fordító: Szinnai Tivadar, Katona Ágnes

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése